Azt akarom, hogy a lányom lefogyjon. Az eredményes fogyókúra pszcihológiája

Most, vagy soha Valamiért tegnapelőtt éjjel, a szokásos maratoni szoptatás közben megvilágosodtam.

Mimi hajnali fél 3-ig gyakorlatilag non-stop rám volt csatlakozva, úgyhogy azon pörögtem, hogy milyen hulla leszek holnap is, mérsékelt súlycsökkentés mi minden nem fog összejönni emiatt.

Aztán a szokásos szöveggel áltattam magam, hogy nem baj, majd ha lejön a ciciről, minden megváltozik.

Nem mintha Máténál így lett volna… Nem, ez így nem mehet tovább, energiát meríteni nem csak az alvásból lehet, nyilván a óra egyben rendkívül sokat számítana.

De ha nem lennének rajtam a plusz kilók nem lennék ennyire fáradékony, és a sportolástól csak még energetikusabb lennék. Jaj, elméletben annyira jó vagyok, le kéne már tenni valamit az asztalra.

Nem akarok ilyen példaképe lenni a lányomnak, nem akarom hogy a fiam így emlékezzen rám, ahogy azt sem, hogy a férjem szeretetből nyomja a sódert, hogy így is nagyon jó vagyok. Ha leeresztenek a cicik a szoptatás után, akkor már nehezebb lesz hihetően nyomnia amit hallani szeretnék, bár nagy tehetség, az kétségtelen.

Megnézem, mit hoz ki belőlem ilyen állapotban a dolog. A másik terv, hogy kidolgozok magamnak egy személyre szabott programot és a homlokomhoz szorított revolvert helyettesítendő indítok erről egy nyilvános naplót, ezt a blogot.

Én állat, még egy olyan szörnyű fogadalmat is tettem, hogy ha jövő év június éig, az évfordulónkig nem dobom le a hogy a lányom lefogyjon — ami még nem tudom mennyi, kell vennem egy mérleget — akkor posztolom a facebookra a bikinis képemet, aztán a mókusok elé vetem magam. A kép Szurcsik József munkája, Most vagy soha címmel.