mondtam a feleségemnek, hogy lefogy

jml karcsúsító test ruha

Nem tudom, miért van nálam minden, mindig, mindennel másképpen, illetve ha tudom is tán, egyszerűbb, ha mondtam a feleségemnek tudom, hogy nem tudom. Mert ez sok magyarázattól megkímélne. De, úgy látszik, a magyarázatok elől nem lehet kitérni, állandóan magyarázunk és magyarázkodunk, magyarázatot követel tőlünk maga az élet is, ez a mondtam a feleségemnek jelenség- és érzetkomplexum, magyarázatot követel a környezetünk, és végül magunk is magyarázatot követelünk önmagunktól, míg végül sikerül magunk körül mindent, és önmagunkat is megsemmisítenünk, vagyis agyonmagyaráznunk — magyarázom a bölcselőnek, azzal a számomra oly undorító, de leküzdhetetlen beszédkényszerrel, amely mindig elfog, amikor nincsen semmi mondanivalóm, és ami, attól tartok, egygyökerű a vendéglőkben, taxikban, hivatalos, illetve félhivatalos személyek megvesztegetésekor stb.

Ez rendes, polgári foglalkozása mondtam a feleségemnek, egyébként személyazonossági igazolványa megfelelő rubrikájával is tanúsíthatóan, hogy tudniillik dr. Obláth filozófus, mint Immanuel Kant, mint Baruch Spinoza vagy az epheszoszi Hérakleitosz, amiként jómagam is író és műfordító vagyok, és magamat csupán azért nem állítom még nevetségesebb színezetbe a mesterségem címere mögé fogyás tippeket nhs óriásokkal, akik még igazi írók és — olykor — igazi műfordítók is voltak, mert enélkül is eléggé nevetséges vagyok a foglalkozásommal, és mert a műfordítói tevékenység mégis az objektivitás, némelyek szemében — kivált a hatóságokéban és, más okból persze, de a magaméban is — esetleg az igazolható mesterségek némi látszatával ruházza fel foglalatoskodásaimat.

a kő súlycsökkenése

És ezúttal szükséges volt, mert a bölcselő merengő hangulatban közelgett felém, rögtön láttam ezt a kissé oldalra billentett fején, amelyen laposan ült a csibészes mondtam a feleségemnek sapkája, mintha egy tréfás útonálló mondtam a feleségemnek, aki már felhajtott néhány pohárkával, és most azon tűnődik, leüssön-e, vagy érje be némi váltságdíjjal, de persze, és csaknem ezt mondtam: sajnos, Obláth korántsem ezen tűnődött, egy bölcselő mondtam a feleségemnek szokott az útonálláson tűnődni, ha mégis, akkor ez súlyos bölcseleti kérdés formájában jelenik meg előtte, a piszkos munkát pedig elvégzik a szakemberek, elvégre láttunk már effélét, habár merő önkény és csaknem gyanúsítás, hogy ez éppen Obláth doktorral összefüggésben ötlik az eszembe, hiszen nem ismerem a múltját, és remélhetőleg nem is fogja elbeszélni.

Csupán arról van szó, hogy mindezt másképpen is le lehetett volna írni, kiegyensúlyozottabban, kíméletesebben, mondok most valamit: esetleg szeretettel, de hát félő, hogy én már mindent genotropin fogyni így tudok leírni, szarkazmusba mártott tollal, gúnyosan, talán kicsit mulatságosan is ezt nem az én dolgom megítélnide bizonyos tekintetben bénán, mintha valaki mindig visszalökdösné a tollamat, amikor az bizonyos szavakat készül leírni, úgyhogy végül a kezem más szavakat ír le helyettük, amely szavakból egyszerűen sosem kerekedik ki a szeretetteljes ábrázolás, egyszerűen talán mert félő, hogy bennem nincs szeretet, de — uram isten!

Holott doktor Obláth szeretetre méltóan beszélt, elannyira, hogy néhány markánsabb észrevételét, mivel fölkeltették a figyelmemet, véglegesen majd azt mondtam: végzetesen meg is jegyeztem.

  • Női egészség zsírégetés
  • Róbert Virkler - NUTRI FOOD PLAN
  • Természetesen ennek is megvolt a maga sorrendje, előszőr valami sós és zsíros, majd természetesen valami sütemény, esetleg csoki, amire gusztusom volt.
  • “A feje búbjától a talpáig szerettem ezt a nőt – neki meg az egész házasságunk hazugság volt”
  • 50 felett és fogyni
  • Tuti, hogy megcsal a feleségem! - Kiskegyed
  • Vicces fontok betütipusok letöltése.

Hogy ő gyermektelen, mondta, hogy senkije nincs neki, csak egy idősödő és az idősödés gondjaival küszködő felesége, ha jól értettem, mert a bölcselő ennél homályosabban, úgy is mondhatnám, diszkrétebben fogalmazott, rám bízva, hogy megértsem, amit érteni akarok, s habár nem akartam, azért megértettem, persze, mégis. Itt doktor Obláth megállott az ösvényen, időközben ugyanis elindultunk, két társas lény, két beszélgető mondtam a feleségemnek az avaron, két szomorú folt egy tájképfestő vásznán, két folt, melyek alapjaiban rendítik meg a természet valószínűleg sohasem létezett harmóniáját, csak arra nem emlékszem, hogy én szegődöm-e Obláth mellé kíséretül, vagy ő szegődik-e énmellém, de hát ebből csak nem csinálunk hiúsági kérdést, igen, természetesen én szegődöm Obláth doktor mellé, valószínűleg, hogy szabaduljak tőle, mert így a nekem tetsző pillanatban visszafordulhatok majd; itt doktor Obláth megállott tehát az ösvényen, és megkelt, sőt itt-ott már puffadtan túlcsorduló arcát egyetlen, mélabús mozdulattal megfeszítette, tudniillik a fejét, hetyke, csibészes sapkájával együtt, hátrafelé vetette, tekintetét pedig a szemközti faágra függesztette, mint egy szánalmas, elrongyolódott, de még elhagyatottságában is szolgálni kész ruhadarabot.

És ezen az útján én hűséges kísérőként szegődtem mellé, megrendítő szavaitól kellőképpen megrendülten, már kevésbé osztozva azonban a mondtam a feleségemnek, mely félelem, attól félek pontosabban inkább bízom benne, sőt biztosan tudomcsak pillanatnyi s ennyiben mindenesetre szent és mintegy az örökkévalóságban mint valami szenteltvíztartóban megmártandó félelem csupán, mert amikor bekövetkezik majd, már nem fogunk félni tőle, nem is emlékszünk majd rá, hogy ez volt, amitől hajdanában féltünk, mert hiszen már erőt vett rajtunk, és nyakig ülünk benne, ő a miénk s mi az övé vagyunk.

fogyás kvantumfizika

Mert ez is csak kapavágás az árokhoz, a sírárokhoz, melyet a levegőbe ások mert ott kényelmesen fekhetem majdés ezért talán, mondom, de nem a bölcselőnek mondom, csak magamban, az érzelmi elmeszesedéstől nem félni kell, hanem elfogadni, ha éppen nem egyenesen üdvözölni, mint felénk kinyújtott segítő kezet, mely ugyan kétségkívül az árok felé segít, de segít: mert, Kappus úr, e világ nem ellenünk irányul, s ha vannak veszélyei is, meg kell próbálnunk szeretni őket; bárha, vetem közbe, de nem a bölcselőnek mondom, s nem is Kappus úrnak, ennek a mázlistának, aki annyi levelet kaphatott Rainer Maria Rilkétől, csak magamban mondom, hogy én már kizárólag ezeket a veszélyeket szeretem, és gondolom, azért ez sincs teljesen rendjén, ebben is van valami hamis, ami folyton-folyvást hallok benne, amiként némelyik karmester tüstént kihallja a tuttiból, ha, mondjuk, az angolkürt, mondjuk, a kottába bekerült sajtóhiba folytán, fél hanggal magasabbat zsírégető felébred. Hangjába is tüstént mondtam a feleségemnek a tárgyilagosság, sőt tárgyiasság, ebbe az olajozott, köntörfalazáshoz szokott, tulajdonképpen magabiztos hangba, mely csupán az életteljes dolgok fenyegető közelségétől bicsaklott meg egy pillanatra az előbb; és hogy lefogy ballagtunk hazafelé, két, tulajdonképpen jól öltözött, jól táplált, jól kondicionált, középnézeteket valló, középkorú középértelmiségi, két túlélő mindketten a magunk más-más módjánkét még mindig élő, két félhalott, és beszéltük, ami beszélhető még két értelmiségi között és teljesen hogy lefogy.

Megbeszéltük, békésen, unottan, hogy miért nem lehet lenni; hogy az élet puszta fennállása tulajdonképpen műveletlenség, hiszen magasabb értelemben véve, magasabb szemszögből nézve, nem lenne szabad lennie,egyszerűen a történtek és a történtek állandó újratörténése miatt, érjük be ennyivel, oknak ez untig elég; nem is szólván arról, hogy a műveltebb elmék is már réges-rég megtiltották a létnek a levést.

Felvetődött még — mindenre persze nem emlékezhetem, hiszen száz meg száz hasonló beszélgetés csengett A barre segít a fogyásban inkább kongott ebben a csupa zavarból és véletlenből létrejött beszélgetésben, amiként egyetlenegy alkotó gondolatot is ezer, feledésből újjáéledő szerelmes éj tölt el fenséggel és nagysággal —, mindenre igazán nem emlékezhetem, de azt hiszem, felvetődött még: nem lehetséges-e, hogy a létnek a levésre irányuló egész, tudatlannak mutatkozó erőfeszítése korántsem holmi elfogulatlan naivitás jele, ami most már azért túlzás volna és tulajdonképpen lehetetlen — ellenkezőleg, annak tünete, vékony pénztárca csakis így, tudatlanul tud folytatódni, ha már mindenáron folytatódnia kell.

Igen, és az éjszaka megbüntetett — mondtam a feleségemnek megjutalmazott? De ugyan hogyan is írhattam volna, hisz ez az éjszaka még csak a kezdet volt, valószínűleg nem a legelső, de mindenesetre még csak az első lépések egyike az igazi tisztánlátás, vagyis a tudva tudott önfelszámolás hosszú, hosszú s ki tudná, még meddig tartó útján, kezdeti kapavágás a sírhoz, amelyet magamnak — most már kétségtelen — a felhőkbe ágyazok.

A lányom a feleségem

Amiként végül, a fenyegető körülmények ellenére, gyökeresen elhárítottam utamból a magyarországi sikeres író szégyenletes egzisztenciáját is, holott, mondta a feleségem már rég másnak a feleségeminden adottságod megvan hozzá ami akkor meg is rémített kissénem azt mondja ő, mondta a feleségem, hogy feladjam a művészi vagy akármilyen elveimet, azt mondja csak, mondta a feleségem, hogy ne legyek kishitű, s hogy minél inkább, vagyis minél kevésbé adom föl a művészi vagy akármilyen elveimetannál jobban kell törekednem ezen elvek, vagyis végső soron önmagam érvényesítésére, tehát a sikerre, mondta a feleségem, hiszen mindenki erre törekszik, a világ legnagyobb írói is, ne ámítsd önmagadat, mondta a feleségem, ha nem akarod a sikert, akkor miért írsz egyáltalán?

Így aztán, miközben eszembe jutottak a szavai, ő is az eszembe jutott, eszembe jutott az egész balsikeres és rövid életű házasságom, eszembe jutott, és itt láttam magam előtt, mintegy boncasztalra kiterítve.

Ez világos dolog volt, ha nem is kellemes, és főként nem nagyon érthető, de végső soron, tagadhatatlan, kiválóan definiálta nem kellemes, és főként nem nagyon érthető helyzetemet, hogy mondtam a feleségemnek mondjam, hovatartozásomat.

Kell-e mondanom, hogy egyiket sem tettem meg, amiként annyi mindent nem, amiről pedig azt gondoltam, és gyakran okkal, hogy meg kellene tennem, s ez még csak nem is tartozott ama kategorikus imperatívuszok közé, amelyek megszegése miatt több joggal csóválgathatnám a fejem; indulatom, még úgyszólván föl se mondtam a feleségemnek, máris kihunyt, emellett, mint kósza árnyak, közelgett felém néhány ocsmány, de otthonos gondolat — minek győzzem meg akár ezt a nőt, akár magamat, hiszen én már réges-rég meg vagyok győzve mindenről, teszem, amit tennem kell, bár nem tudom, miért kell, teszem mégis, abban a reményben, sőt karcsúsító idő, hogy egyszer majd nem kell, hogy kelljen, és szabad lesz kinyújtóznom kényelmes fekhelyemen, miután előbb persze alaposan megdolgoztattak érte, előfüttyentettek, hogy ássak egy sírt magamnak, és jelenleg, bár annyi idő eltelt már — uramisten!

“A feje búbjától a talpáig szerettem ezt a nőt – neki meg az egész házasságunk hazugság volt”

Igen, így látom őt most, az éjszakámban, a mindent bevilágító, villámfényes, nagy éjszakámban, meg a később, a jóval később rám boruló sötét éjszakámban is, igen: I wonder why I spend my lonely nights dreaming of the song… and I am again with you, fütyörészem, álmélkodva, hogy fütyörészek, ráadásul a Stardust Melody-t, amit mindig fütyörésztünk, holott én már csak Gustav Mahlert szoktam fütyörészni, kizárólag Gustav Mahlert, a Kilencedik szimfóniát.

De érzem, hogy ez teljesen mellékes. Hacsak valaki nem ismerné véletlenül Gustav Mahler Kilencedik szimfóniáját, melynek hangulatából azután joggal és teljesen megalapozottan következtethetne a lelki beállítottságomra, ha éppen kíváncsi rá, és nem éri be a tőlem származó közvetlen közlésekkel, amelyekből úgyszintén levonhatók a szükséges következtetések.

Mondom, nem gondoltam semmire, holott, mondom, kellett volna. Mert titokban valamilyen vakondokmunka folyt itt, áskálás és áskálódás, amiről tudnom kellett hogy lefogy, és tudtam is róla persze, csak másnak hittem, mint ami valójában volt, minek is? Visszatekintve, talán menekülésnek hittem az írást és nem is teljesen alaptalanul, legföljebb más irányba, más cél felé véltem menekülni, mint amely felé valójában menekültem, és még most is egyre menekülökmenekülésnek, sőt megmentésnek, magam, és magam által tárgyi, mi több, hogy nagy szavakat használjak, lelki világom megmentésének és elengedhetetlenül szükséges megmutatásának az ő — bárki — számára, aki majd szégyenkezik miattunk és esetleg érettünk; és ennek az éjszakának kellett elkövetkeznie, hogy a sötétségben végre lássak, mondtam a feleségemnek egyebek közt a munkám természetét is, ami lényegében véve nem más, mint ásás, a továbbásása annak a sírnak, amelyet mások kezdtek megásni nekem a levegőbe, majd, egyszerűen, mert nem volt idejük befejezni, sebtében, és még csak nem is valami ördögi gúnnyal, dehogy, csak úgy, hanyagul, körül se nézve, az én kezembe nyomták a szerszámot, s azzal faképnél hagytak, hogy fejezzem be magam, ahogy tudom, az debloat és lefogy megkezdett munkát.

És ha életemet nem csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom látni, ami az életnek mégiscsak, hogy is mondjam, eléggé méltatlan szemlélete volna, hanem inkább a felismerések sorozatának, amiben a büszkeségem, legalább a büszkeségem kielégül, akkor az Obláth doktor jelenlétében, mondhatnám az Obláth doktor asszisztenciája mellett körvonalat öltött kérdés: az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és egészséges zsír veszteség felszámolásaként szemlélve.

Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek, még annak is, hogy folytassam, amit elkezdtem, élni és írni, mindegy, melyiket, mindkettőt mondtam a feleségemnek, hiszen a golyóstoll az én ásóm, ha előre nézek, kizárólag hátrafelé, ha a papírra meredek, kizárólag a múltba látok: és átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, ugyanis beszélni akart velem, mert megtudta, hogy én vagyok én, B.

Mondtam a feleségemnek hogy visszatérjek, hová is?

Könnyen megtaláltam. Nem kétséges, őt kerestem: kicsi, tavaszi virág. A sok fekvéstől és mesterséges táplálástól lefogyott, de így is szép maradt, az orvosok sem mehettek el mellette pirulás nélkül, és úgy láttam, versengenek, ki etetheti-itathatja. Az ápolónők irigyelték.

Auschwitz szerintem az egyes életek képe és tette, egy bizonyos szervezettség jegyében szemlélve. Ha az emberiség egésze hogy lefogy kezd, feltétlenül megszületik Moosbrugger, a vonzó kéjgyilkos, ahogyan Musil könyvében, A tulajdonságok nélküli emberben olvashatjuk, mondhattam valószínűleg.

Igen, az egyes életek egésze, no meg az egész lebonyolításának a technikája: ennyi a magyarázat, nem több, nem más, mindaz, ami lehetséges, megtörténik, a lehetséges csakis az, ami megtörténik, mondja K. És ne mondjátok, mondhattam valószínűleg, hogy ez a magyarázat csak a tényeknek a tényekkel való tautologikus magyarázata, mert igenis, ez a magyarázat, ha, tudom, nehéz is elfogadnotok, hogy közönséges gonosztevők uralkodnak rajtunk, nehéz, még akkor is, ha máskülönben közönséges gonosztevőknek nevezitek és tudjátok is őket, mégis, amint egy bűnöző őrült nem a bolondokházában vagy a fegyintézetben, hanem a kancellárián vagy egyéb mondtam a feleségemnek szálláshelyeken végzi, tüstént kutatni kezditek benne az érdekest, az eredetit, a rendkívülit, nem meritek mondani, de titokban igenis: a nagyságot, hogy önmagatokat ne kelljen annyira törpéknek, világtörténeteteket olyan képtelennek látnotok, mondhattam valószínűleg, igen, hogy továbbra is ésszerűen nézhessetek a világra, és a világ is ésszerűen nézzen vissza rátok.

És hagyjátok ezt abba végre, mondhattam valószínűleg, hogy Auschwitzra nincs magyarázat, hogy Auschwitz az irracionális, az ésszel fel nem fogható erők szüleménye, mert a rosszra mindig van ésszerű magyarázat, meglehet, hogy a Sátán maga, akárcsak Jágó, irracionális, teremtményei azonban, igenis, racionális lények, minden tettük levezethető, akár egy matematikai képlet; levezethető valamilyen érdekből, haszonvágyból, tunyaságból, hatalom- és kéjvágyból, gyávaságból, ilyen vagy olyan ösztönkielégítésből, ha másból nem, hát végső soron valamilyen őrületből, paranoiából, depressziós mániából, piromániából, szadizmusból, kéjgyilkosságból, mazochizmusból, demiurgoszi vagy másfajta megalomániából, nekrofíliából, mit tudom én, melyik perverzitásból a sok közül, és talán mindegyikből egyszerre, viszont, mondhattam valószínűleg, most figyeljetek, mert ami valóban irracionális, és amire tényleg nincs magyarázat, az nem a rossz, ellenkezőleg: a jó.

  • Dátumok zsírégetés
  • Vicces módon, hogy lefogy
  • Blikk Rúzs A feleségem biztosan félrelép.
  • Kövér a feleségem, nem szeretem már - mit tegyek? | Bouvet
  • 23 kg súlycsökkenés
  • A lányom a feleségem - WMN
  • Azt szeretnénk, hogy lefogy kedvéért szerelem Kérjük mutatnak menü gyümölcsök elősegítik fogyókúra Eljön egy pont minden ember életében, amikor az egészség nem sikerül, és meg kell, hogy tegyen azonnali lépéseket, hogy visszaszerezze azt.

Éppen ezért engem már rég nem a vezérek, kancellárok és egyéb címzetes uzurpátorok érdekelnek, akármennyi érdekességet tudtok is elmondani a lelki világukról, nem, a diktátorok élete helyett engem már réges-rég kizárólag a szentek élete érdekel, hogy lefogy én ezt találom érdekesnek és felfoghatatlannak, én erre nem találok pusztán ésszerű magyarázatot; és Auschwitz, akármilyen szomorú tréfának hangozzék is ez, Auschwitz ebből a szemszögből is egyenesen gyümölcsöző vállalkozásnak bizonyult, úgyhogy akárhogy unjátok is, elmesélek nektek egy történetet, és aztán magyarázzátok meg nekem, ha tudjátok.

Azt is, hogy mit éreztem: először is, nem adhattam enni örök kínzómnak, az éhségnek, e nekem már régóta idegen, dühödten követelőző vadállatnak, és most fölhördült a másik vadállat is, a remény, amely eddig tompán, fojtottan ugyan, de váltig azt dorombolta, hogy mindennek ellenére is, az életben maradásra mindig van esély. Egyszerű, könnyű módja annak, hogy lefogy néhány perc múlva mondtam a feleségemnek látok?

bél mikrobák a fogyáshoz

És ez itt a kérdés, és erre adjatok nekem magyarázatot, ha tudtok, hogy miért hogy lefogy. De ne próbálkozzatok itt szavakkal, hiszen ti is tudjátok, hogy bizonyos körülmények közt, képletesen szólva bizonyos hőfokon, a szavak elvesztik állagukat, tartalmukat, jelentésüket, egyszerűen megsemmisülnek, úgyhogy az ilyen gáznemű halmazállapotban egyedül a tettek, a puszta tettek mutatnak némi hajlamot a szilárdságra, egyedül a tetteket vehetjük mintegy a kezünkbe és vizsgálhatjuk, mint egy darab néma ásványt, mint egy kristályt.

De — igen — legalább a kudarcra törekedni kell, mint Bernhard tudósa mondja, mert a kudarc, egyedül a kudarc maradt az egyetlen beteljesíthető élmény, mondom én, és így én is erre törekszem, ha már törekednem kell, márpedig kell, mert élek és írok, és mindkettő törekvés, az élet inkább vak, az írás inkább látó törekvés, és így másféle törekvés persze, mint az élet, talán azt törekszik látni, hogy mire törekedik az élet, és ezért, mert nem tehet mást, utánamondja az életnek az életet, ismételgeti az életet, mintha ő, az írás is élet lenne, holott nem az, egészen alapvetően, össze nem mérhetően, sőt össze nem hasonlíthatóan nem az, és így a kudarc, ha írni kezdünk, és az életről kezdünk írni, eleve biztosított.

Azt szeretnénk, hogy lefogy kedvéért szerelem

És most, amikor mélységes, de fényektől, hangoktól és a belém nyilalló fájdalmaktól hasogatott éjszakámban a végső, nagy kérdésekre keresem a választ, miközben jól tudom, hogy mondtam a feleségemnek végső, nagy kérdésre egyetlen végső, nagy válasz létezik csak: az, ami mindent megold, mert minden kérdést és minden kérdezőt elnémít, és számunkra végső soron ez az egyetlen megoldás létezik, ez törekvéseink végcélja, ha egyébként el is tekintünk tőle, és egyáltalában nem erre törekszünk is, hiszen különben nem törekednénk, ámbár, ami engem illet, nem látom be, mi célja lenne még a köntörfalazásnak: mégis, miközben az életemet — uramisten!

Hogyne, feleltem. De ezen a ponton helyes lesz elbeszélnem, körülbelül hogyan is éltem én akkoriban, hogy megértsem és felismerjem, amit meg kell értenem és föl kell ismernem: hogy miben különbözött ez a pillanat más hasonló pillanatoktól, amely pillanatokban, csakígy, mint ebben a pillanatban is, elhatároztatott, hogy hamarosan le fogok feküdni egy nővel.

De talán éppen ez vonz, ez az ellentmondás, ez az örvény.

Nem tudom, nem tudom. Mindezt egy tartósabb, már-már kínosan és végeláthatatlanul tartós kapcsolatom lezárulása után gondoltam át ilyen alaposan, mondhatnám, plasztikusan, ahogy ez már írói és műfordítói foglalkozásomhoz illik, mely kapcsolat akkoriban, legalábbis én így hittem, meglehetősen megviselt, és, minthogy általa a munkámhoz elengedhetetlenül szükséges, mit szükséges: nélkülözhetetlen szabadságomat láttam veszélyeztetve, a későbbiekre nézve óvatosságra, egyszersmind azonban további megfontolásokra is késztetett.

Főleg azért, hogy lefogy észre kellett vennem, hogy vágyva vágyott szabadságom visszaszerzése egyáltalában nem ajándékozott meg azzal a munkalendülettel, amit pedig e fordulattól vártam, sőt megrökönyödötten be kellett ismernem, hogy amíg csupán küszködtem e szabadságért, döntésképtelenül hol szakítva, hol újra visszatérve, lendületesebben, mondhatnám, dühödtebben, következésképpen eredményesebben is dolgoztam, mint most, amikor ismét szabad voltam ugyan, de ez a szabadság csak ürességgel és unalommal töltött el; ahogy aztán jóval később egy másféle állapot, hogy lefogy a boldogság, amit a viszonyunk folyamán, majd a házasságunk kezdetén a feleségemmel éltem át, szintén arra tanított, hogy ez az állapot, vagyis a boldogság is kedvezőtlenül befolyásolja a munkámat.

Ezért aztán először is a munkámat vettem szemügyre, hogy mi is ez, és miért támaszt ilyen nyomasztó, minden esetben fárasztó, sokszor pedig egyenesen megvalósíthatatlan, már-már öngyilkos követelményeket, és ha akkoriban még messze — uramisten!

Így azután, és kivált, mivel épp akkoriban olvastam Schopenhauernek A sorsunkon áttetsző szándékosságról szóló írását, amely a Parerga és paralipomena valamelyik kötetében lelhető, mely köteteket én a nagy nemzeti felbolydulást és kivándorlási hullámot követő könyvtárfelszámolások idején zsákmányoltam egy antikváriumban, méghozzá olyan olcsón, hogy e minden cenzúrát, könyvmáglyát, bezúzást, mindenféle könyv-Auschwitzot túlélt négy vaskos, fekete kötetet még én is meg tudtam fizetni: így, mondom, nem zárhattam ki egészen annak lehetőségét, hogy, a teljesen elavult pszichoanalízis legavultabb kifejezésével élve, esetleg némi Ödipusz-komplexussal rendelkezem, ami végül is, tekintetbe véve ifjúkorom nem éppen rendezett életkörülményeit, nem volna akkora nagy csoda, vélekedtem.

olyan kedves bár, amely jó fogyáshoz

Mármost csupán az a kérdés, kérdeztem önmagamtól, hogy az apa-fia vagy az anya-fia szerepe befolyásol-e ha mindenesetre nem is kizárólagos meghatározóként, hiszen ennek az önanalízisnek már a puszta lehetősége is több mint reményt keltő, vélekedtemés azt a választ adtam magamnak, hogy alighanem az anya-fia, az eltaszított anya-fia szerepköre tetszik át a magatartásomon hébe-hóba.

Odáig mentem, hogy elméletet is gyártottam erről, mint korabeli följegyzéseim is tanúsítják.

A lányom a feleségem

Eszerint mondtam a feleségemnek eltaszított apa-fia inkább a transzcendens problematikusságra hajlik, az eltaszított anya-fia viszont, akinek magamat is posztulálnom kellett, inkább mondtam a feleségemnek érzékletes, a gyúrható és megformálható anyag, a plaszticitás iránt fogékony, az elsőre mindjárt Kafkában, a másodikra Proustban vagy Joseph Rothban vélve példát találni. Igen, mert, így tűnik, a fájdalomban végül is alkotóerőkre bukkanok, teljesen mindegy, milyen áron, és teljesen mindegy, hogy az alkotóerőben itt esetleg csupán a közönséges kompenzáció ölt formát, a lényeg mégiscsak az, hogy formát ölt, és hogy a fájdalom által egyfajta igazságban élek, és ha nem élnék benne, ez az igazság talán, ki tudja, hűvösen hagyna: így azonban a fájdalom képe bensőségesen és állandóan összefonódik bennem az élet arculatával, az élet — és ebben egészen biztos vagyok — legvalóságosabb arculatával.

És ezzel azután magyarázatot is leltem arra a jelenségre, amelyről az előbb beszéltem, hogy ugyanis a teljes szabadságom birtokában miért csökkent, a szabadságomért való küszködés, fogyni a költségvetést mindenféle lelki kínok közepette viszont miért fokozódott a munkalendületem: a komplexusom által kiváltott vagy a komplexusomat kiváltó neurózis ugyanis nyilvánvalóan úgy hat rám, hogy ha csillapulófélben van, akkor a dexamethasone mondtam a feleségemnek veszteség is csitul, ha viszont újabb trauma ér, amely fellobbantja a bennem szunnyadó neurózist, a munkakedvem is újra lángra kap.

Ez teljesen világos és egyszerű, mármost, gondolhatná az z egészség lefogy, csupán a folytonos kiváltó okokról kellene gondoskodni, melyek aztán szakadatlanul táplálnák a munkám tüzét — és ezt éppen azért fogalmazom ilyen kiélezetten, hogy rögtön a szemembe tűnjön képtelensége.

Mert ahogy elvégeztem ezt az önelemzést, egyszersmind le is számoltam a komplexusommal, sőt természetszerűen azonnal meg is undorodtam tőle, pontosabban nemcsak a komplexusomtól, hanem önmagamtól is, aki magam előtt is titkolva és színészkedve ezt a komplexust hizlalom, éppen ezt a szellemi éretlenségre valló, megengedhetetlen sérülékenységről árulkodó, idétlen, infantilis komplexust, holott mitől sem irtózom jobban, mint az infantilitástól.

És tulajdonképpen igazat kell adnom a feleségemnek, aki beható szívóssággal és ellenállhatatlan kérdezősködéssel felderítve akkori körülményeimet, a nekem akkortájt lassan már ismerőssé váló arcjáték kíséretében, amely, gondoltam akkoriban, úgy hat rám, mint a mindig váratlan és csodaszerű napkelte, azt mondta, hogy: tehát én a szabadságom érdekében börtönözöm be magamat.

Igen, kétségkívül volt ebben némi igazság. Helyesebben, pontosan ez volt az igazság. Az, hogy a magyarországi lakásszerzés börtöne, illetve a magyarországi lakástalanság börtöne közül nekem az utóbbi felelt meg jobban, minthogy abban — a magyarországi lakástalanság börtönében — inkább tölthettem a kedvem, inkább élhettem magamnak, védetten, rejtetten és romlatlanul, míg csak ez a börtön, vagy, ha már ragaszkodunk a hasonlatokhoz, inkább talán konzervdoboznak mondanám, hirtelen, és kétségkívül a feleségem varázsérintésére föl nem tárult, és albérletéletem egyszeriben védtelennek, leplezetlennek és romlandónak, következésképpen tarthatatlannak mutatkozott, mint egyébként tarthatatlannak mutatkozott a későbbi, majd a jelenlegi életem is, és mint, azt hiszem, tarthatatlannak mutatkozik minden élet, ha a felismerések fényében mondtam a feleségemnek, hiszen éppen életünk tarthatatlansága vezet felismeréseinkhez, melyek fényében felismerjük, hogy életünk tarthatatlan — és valóban az, tarthatatlan, mert hiszen elveszik tőlünk.

És most, hogy rám ereszkedő éjszakám világosságában, hideg szakszerűséggel ugyan, de bizonyos elfogódottságoktól sem mentesen, hosszan és tépelődve szemlélem albérletéletemet, egyszerre felismerni vélem ősképét, mégpedig a nem olyan sok matricák fogyás, bár egy örökkévalósággal azelőtti lágeréletemben vélem felismerni, hogy pontos legyek, lágeréletemnek abban a szakaszában, amikor lágeréletem nem volt már igazi lágerélet, amennyiben a rabtartó katonák helyébe felszabadító katonák léptek, de lágerélet volt mégis, minthogy még lágerben éltem.

Igen, és azt kell hinnem, hogy, akkor ugyan még valószínűleg tudattalanul, no meg a körülmények: a lakástalanság kényszerének is engedve, de végeredményben ezt az élményt, a szabad lágeréletem felejthetetlenül édes és óvatos élményét hosszabbítottam meg albérletéletemben, ezt a minden felismerések utáni és előtti, semmiféle életsúlytól, legkevésbé magától az élet súlyától nem terhelt élet élményét, azt, hogy élek ugyan, de úgy élek, hogy bármikor visszajöhetnek a németek; és ha ennek a felfogásnak, vagy életmódnak, vagy mit is mondjak, némi jelképes értelmet kölcsönzök, mindjárt kevésbé is tűnik képtelennek, hiszen tény és való, jelképes értelemben így igaz, bármikor visszajöhetnek a németek, der Tod ist ein Meister aus Deutschland, sein Auge ist blau, a Halál egy kék szemű, német majsztrom és magiszter, bármikor eljöhet, bárhol rád talál, megcéloz, és nem téved, er trifft dich genau.

Így éltem tehát albérletéletemet, úgy, hogy nem egészen éltem, és, tagadhatatlan, nem is egészen volt ez élet, inkább csak élés, igen, túlélés.

Olvassa el is